Helga szüléstörténete 2021.01.04.

Nem minden kismamám írja meg a szüléstörténetét, ezért különösen hálás vagyok azoknak, akik megosztják velem - és általam a többi kismamával - az élményt. Azok, akik megírják, általában sikeresnek élik meg a szülésüket, és boldogan tudatják velem az örömhírt. Azt gondolom, akiknek nagyon nem úgy alakult a szülése, ahogy elképzelték, azok alapján, amit tanítottam nekik a háborítatlan természetes szülésről, talán azért is nem írnak, mert önmaguk is csalódottak, és felém sem szívesen kommunikálják, hogy nem sikerült a gyakorlatban megvalósítani a tanultakat. Pedig én minden babaszületésnek nagyon örülök! Főként, amikor néha mégis kapok totálisan őszinte szüléstörténeteket az utóbbi fajtából. Ilyen Helga írása is. Helga személyében egy végtelenül kedves, szerethető kismamát ismerhettem meg az AUM Jógaközpontban, amikor még lehetett élőben órát tartani, később online folytatta a Kismama jóga órák látogatását. Mindent elvégzett nálam a párjával: Komplex Szülésfelkészítőt, Babafejlesztő Műhelyt, Kismama masszázsra is eljött hozzám. Később megtudtam, hogy Anya Magzati kapcsolatanalízisre is járt. Nagyon tudatosan készült a szülésre. Sajnos nem vettem észre, hogy nagyon erősen kontrollos, mint ahogy majd alább olvashatjátok.
Helga két folyamatot indított el bennem, és ezért nagyon hálás vagyok neki és a levelezésünknek. Az egyik, hogy még jobban oda kell figyelnem korunk - nőkre is átragadt, férfiaktól kapott - kontroll-népbetegségére, mert sajnos csalódottsághoz, és akár szülés utáni depresszióhoz is vezethet. Még jobban fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a szülés egy olyan esemény, ami nagyobb nálunk, és nem irányíthatjuk. A modern ember elfordult a felsőbb hatalmaktól, a tudomány többnyire tagadja létezését. A szülésre készülő mai modern nő jó, ha minden tőle telhetőt megtesz a siker érdekében, de alázat, önátadás, nyitottság is kell a sikerhez. El kell tudni engedni azt a fránya kontrollt, az egyéni akaratot. Mondogatom én ezt kismama jóga órákon, de talán nem adtam eddig neki elég nyomatékot. Kellene a nőknek egy spirituális felkészítés is a szülésre, ezen elmélkedek Helga levele óta, de még nagyon képlékeny bennem ez a dolog.
A másik, amit a Helgával folytatott levelezés kapcsán biztosan eldöntöttem, ez már nem kérdés: lesz egy Felkészülés a Szoptatásra program, mert nem elég az, ami a Komplex Szülésfelkészítőben elhangzik a szoptatásról, ennek meg kell adni az időt és a figyelmet, mert nagyon-nagyon fontos, a legeslegfontosabb lesz a szülés után, és erre még kismamaként fel kell készülni. Ezt az évek során olyan sok kismamámtól kaptam már visszajelzésként, hogy ez kell legyen a következő lépés!
És íme Helga szüléstörténete, amit az engedélyével megosztok veletek, a gyönyörű babafotóval együtt. Csak erős idegzetű kismamáknak ajánlom elolvasásra. Mégis ajánlom, mert nagyon tanulságos történet a kontrollról és a szülészeteken ma átélhető beavatkozásokról. Szerintem jobb tudni, hogy mi mindenre érdemes felkészülni, ez segíthet akár elkerülni ezeket a negatív élményeket.
Mint majd olvashatjátok, Helga negatív gondolatai és érzései a babája irányába szülés után a történet ismeretében (hogy hány ponton érte csalódás, kudarc, szenvedés, fájdalom, szülészeten belüli erőszak) egyáltalán nem meglepőek. Korábbi posztjaimban a szülészeten belüli erőszakról ezekkel mind találkozhatunk. Mégis nagyon nehéz ezt megélni. Ilyesmire nem is gondol az ember, hogy vele is megtörténhet, amíg benne nincs a szituációban.
Még egyszer nagyon köszönöm, Helga, hogy megosztottad. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó anya leszel!!
„December 11.-én éjszaka indultak nálam a fájások, akkor még 1-1 órát tudtam aludni, délutánra lettek 5 percesek és 3 percesek, a derekam majd’ leszakadt. A szülésznővel (hál’ Istennek fogadtam) konzultáltam, feltett néhány kérdést, ezek alapján megbeszéltük, hogy még otthon vajúdok, minél később akartam a kórházba érni, így 1 teljes nap után, este 11-kor indultunk a kórházba.
Tudni kell rólam, hogy nagyon kontrollmániás vagyok és ha valami nem úgy lesz, ahogy elképzelem, akkor nagy baj van. Hát természetesen a szülésről is voltak elég határozott elképzeléseim, pl.: 9 hónapon keresztül mindennel is készültem a „belenyúlás nélküli” szülésre: jóga, gátizomtorna, gátmasszázs, anya-magzat kapcsolat analízis, kismama torna, fitball gyakorlatok stb. Na, ez rögtön ott bukott, hogy kiderült, a baba belekakilt a magzatvízbe, így burokrepesztésre került sor. Sőt, így azonnal CTG-re kötöttek és az összes begyakorolt vajúdó pozi, nagylabda és jógamatrac kilőve, mert végig feküdni kellett (2. fájó pont).
Mivel eléggé elfáradt a méhem, hiszen 1 napot úgymond otthon vajúdtam, nem igazán jöttek JÓ fájások, persze majd besz@rtam és még csak 1 cm-re voltam nyitva. Úgyhogy vasárnap hajnalban elérkezett az oxitocin bekötése. Na, ez volt a 3. pont, amit el akartam kerülni mindenképp. Hatott az oxi, de még mindig nem voltak JÓ fájások, a CTG csak 40-eseket mutatott, pedig 100-nál kezdődnek a jók a szülésznő szerint. Bírtam egy ideig, aztán elkezdtem könyörögni fájdalomcsillapítóért (4. megdőlt elvem volt, hogy a babát nem hagyjuk egyedül a folyamatban, de mégis csak sikerült). Epidurált kaptam gerincbe, elvileg segítette a további tágulást az 1 ujjnyiról…
Itt mondta a szülésznő, hogy akkor kapunk másfél órát, használjuk ki, apa is dőljön le, mert ha lejár a hatása, utána kitolunk. Rázott a hideg, hánytam is. 5 cm-nél tartottunk majdnem másfél nap után… A sok szenvedés és nem alvás után teljesen ki voltam merülve, már a szememet sem tudtam nyitva tartani. A baba pedig nagyon magasan volt. Na, itt jött az 5. pont, amit mindig is „elítéltem:” ha valakiből kinyomják a gyereket. A szülésznő végig bíztatott, mindig mondta, hogy már csak egy kicsi van (pedig rohadtul kanyarban sem volt még a gyerek), de ez erőt adott. A baba csak nem jött, a dokim pedig hívta az ügyeletes orvost és ketten(!) teljes erőből nyomták ki belőlem a gyereket gátmetszéssel (6. pont, amit el akartam kerülni) vasárnap reggel 8:34-kor.
Az orvosi csapatomnak egyébként nagyon hálás vagyok, így utólag „örülök,” hogy így segítették világra a babámat és nem császár lett, és a folyamatos lelki támogatást is megkaptam, hozzáérhettem a kis buksijához, mikor még épp kanyarban volt, sőt, nem mertem megérinteni, ők bíztattak (nyilván tudták, hogy ennek milyen jelentős pszichológiai hatása van).
A szülést és az egyéb testi elváltozásokat, pl.: katéterezés és hogy napokig bepisiltem utána, úgy gondolom, hogy sikerült feldolgoznom azóta. Ami jobban bánt, az inkább az, ami utána következett.
ÉS AMI UTÁNA JÖN:
Az, hogy apával másfélnapot nem aludtunk, nagyon rányomta a bélyegét az aranyórára. Szegény babócát még rám se rakták, már vártam, hogy vigyék el és aludhassak. Ez annyira bánt, de ezt éreztem, mikor életem legcsodálatosabb pillanata megtörtént.
7. pont az elveim listáján az volt, hogy a gyerek az anyjával legyen, már az első pillanattól, de hát nem is tudtam volna ellátni, tolókocsiban toltak be aludni a kórterembe. Majd ezen elvem ellenére valamiért este 6-kor sem éreztem szükségét, hogy elmenjek a babámért, csak sírtam. Végül apa beszélt rá, hogy vegyem át a gyereket, hiszen senkije nincs rajtam kívül és a látogatási tilalmat sem kell magyaráznom senkinek. (Csajok, rohadtul nem mindegy, hogy milyen férfit választ a gyereke apjának az ember!!! Ha nincs ez a drága ember, nem tudom mikor mentem volna érte.)
Tudat alatt valószínűleg nehezteltem a babára, holott az én testem nem nyílt, hogy megérkezhessen (ha lehet ezt így mondani). Azt hiszem a félresikerültnek megélt szülésem és aranyóránk után valamiféle depresszió kerített hatalmába: nem láttam szépnek a babámat, a neve sem tetszett (apa választotta), nem tudtam megnyugtatni, minden is a bajom volt vele. Ennek a tetejébe jött, hogy nem ment a szopi. Na, ezen is kiakadtam, hogy ilyen szerencsétlen gyereket, hogy még szopizni se tud. Sírva írom, de ilyen és ehhez hasonló gondolataim voltak a babával kapcsolatban. Napoknak kellett eltelnie, mire rájöttem, hogy a szopi egy tanulási folyamat, amit mindketten tanulunk, még most is.
Tegyük hozzá, hogy édesanyám óvónő, tökéletes ősanya típus, most is vállal gyermekvigyázást, így még rosszabbul érintett, hogy hozzá hasonlítottam magam anyaként is, és hát nem volt kérdés hogy egy nagy nullának láttam magam. ezzel a mércével. Anyával nagyon jó a kapcsolatom, de az első pár napban nem voltam hajlandó felvenni neki a telefont (ebből már ő is tudta, hogy nagy baj van).
Itthon az első éjszaka katasztrofális volt, nem tudtuk megnyugtatni a babát, az éjszakát végigsírta. Hogyne sírta volna, szegény biztos érezte rajtam az elmúlt napok nehézségeit és hogy milyen érzéseket táplál vagy nem táplál irányába az anyja…
Most már 3 napja vagyunk itthon, sokkal jobb. Annak, aki ilyen cipőben jár, tényleg az a legfontosabb, hogy ha ő maga nem is, de a környezete felismerje a jeleket (szerintem eléggé nyilvánvalóak) és az anya ezt tudatosítsa, hogy ez van. Ez már félsiker, mert innen tud továbblépni. Nekem ez segített, hogy tisztáztam magamban, plusz az egy dolog, hogy mit érzek és megint egy másik, hogy hogyan viselkedek. Mert attól, hogy ezt éreztem, még igyekeztem mindent megtenni érte és ez is segített. Ami nekem talán a legnagyobb anyai önbizalmat adja, az a szoptatás (terhesség alatt végig rettegtem tőle). Igaz, hogy pelenkázni csak úgy tudom, hogy a kaka-pisi folyik ki belőle 2 oldalt, tegnap már nem volt ruhája szegénynek, amit ráadjunk, mert mind szaros volt, így 2 számmal nagyobb ruhában vittük a doktornénihez :D:D De ha a szopi megy és meg tudom nyugtatni Sára babát, akkor kaka ide vagy oda, az én lelkem is nyugodt :)
Üdv,
Helga”

Kövess minket a Facebookon